Az alábbi poszt eredetileg hozzászólásnak íródott az egyik nemzetközi, soknyelvű katolikus közösség egyik bejegyzése alá, ami arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért elégednek meg az emberek, akik már megkapták a "meghívójukat" annyival, hogy a "maguk módján" maradnak vallásosak ahelyett, hogy csatlakoznának valamelyik Magyarországon is elismert egyházhoz.

(Senkit nem célom megbántani sem a hitében, sem a közössége iránt érzett ragaszkodásában. A kérdés felmerült, én csak megválaszoltam azzal, hogy a saját történetemet őszintén leírtam.)

A gondolat, amely válaszadásra késztetett, nem az említett honlapon jelent meg, ők csak hivatkozták. Az eredeti forrás egy PDF dokumentum, amelynek címe: "A 'maga módján' vallásosság jelensége és teológiai reflexiója". Ennek a tanulmánynak a bevezetőjében olvastam ezt:

Napjainkban egyre gyakrabban találkozunk azzal, hogy kortársaink büszkén vallják magukat a ’maguk módján vallásosnak’. Éppúgy megjelenik ez a közbeszéd szintjén, mint a baráti, kötetlen találkozások alkalmával. Nemritkán e kijelentéshez büszke öntudat, polemizáló magatartás is társul.

Majd pár oldallal később még ezt is olvastam:

A 'maga módján vallásos’ ember az, aki egyetlen vallási hitrendszert sem tekint teljes egészében sajátjának, így külső igazodási pont nélkül kapcsolódik a hithez. Hisz egy természetfölötti létezésében, de ez a végső létező nagyban hasonlít a hívőhöz magához. Azt tartja fontosnak a hitből, Istenből hangsúlyozni, ami neki ott és akkor fontos. Gyakran ezt is rugalmasan alakítva az aktuális élethelyzethez, lelki állapothoz. Nem Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében, nem a megváltó Jézus Krisztusban hisz, hanem valami egészen másban. Saját magának állít össze egy vallásszerű fluid hiedelemrendszert és gyakran ad hangot meggyőződésének, hogy legalább annyira vallásos, mint az egyházi tanítást követő hívők.

Közvetlenül ez után:

A 'maga módján vallásos’ jelenségén belül szükséges megkülönböztetni két kategóriát. Tradicionális értelemben azokat a keresztény hagyományba beleszületett, ám attól részben eltávolodott embereket soroljuk ide, akik a történelmi egyházak tanításainak csupán egy részével képesek azonosulni. ’A maga módján vallásos’ emberek hittől való távolságának mértéke és kiinduló pontja sokféle, sokszor egymástól igen távol álló. Veres András római katolikus püspök úgy fogalmaz, hogy kialakulásában „az első ok a hit befogadásának a nehézsége. Aki valamilyen oknál fogva nem tudja, vagy nem akarja elfogadni az evangéliumot a maga teljességében, az megpróbál válogatni magának néhány olyan részletet, amellyel azonosulni tud, a többit pedig elveti. Így van ez a kereszténység kezdete óta. Legtöbbször nem alapos teológiai megfontolásból, sokkal inkább a keresztény életvitel hiányosságaiból ered ez.” 

Kicsivel később pedig még ezt is és ezzel jött el az a pont, amikor már mindenképpen válaszolni akartam - ha a szerzőnek nem is, akkor a közösségnek legalább:

Az elmúlt évtizedekben viszont egyre több szinkretista elem kerül be a választható hitek, hiedelmek közé, így napjainkban ritka az olyan ’maga módján vallásos’ ember, akinél ne találnánk távolkeleti vagy babonás elemeket. Korunk horizontján feltűnt az egyéni színezetű ’brikolázs’ vallásosság, amelyben mindenki összeválogat bármely vallásból neki tetsző – mind elméleti, mind pedig gyakorlati – elemeket és így kreál magának egy sajátos ’panteont’, amelyben garantáltnak érzi, hogy önmagát komolyan veheti, és úgy keresheti az Istenhez vagy az istenihez vezető utat – természetesen saját tapasztalatai által vezérelve –, hogy közben senki nem akarja karanténba zárni, egy közösség normatív viselkedési keretébe kényszeríteni. A ’maga módján vallásos’ ember hamis szabadságának köszönhetően könnyű helyzetben van, hiszen a nem rendszerezett hitből nem következnek mindenkor érvényes, kötelező erejű magatartási formák.

Úgy gondoltam, itt az ideje megválaszolni legalább saját magamnak, hogy miért hagytam el a római katolikus egyházat, és hogyan lettem hajszál híján magam is a fentebbi stílusban ostorozott, "maga módján vallásos" kitaszított pária:

Érett felnőttként lettem elsőáldozó, 2 év római katolikus hitoktatás végigülése után.

A két év alatt senki nem kérdezte meg tőlem, miért vállalkoztam érett felnőttként arra, hogy két évet végigüljek, végigvergődjek, végig nyűglődjek egy olyan helyzetben, aminek az első napjától világos volt, hogy csak a feladat kipipálásáról szól - belépőként ahhoz, hogy az egyházi anyakönyvben ne csak megkereszteltként, de elsőáldozóként és bérmáltként is nyilván legyek tartva.

Az indokaim pedig meglehetősen súlyosak voltak - de nem bántam meg, hogy nem adtam ki magam.

A két év alatt sokat tanultam:

1. Rájöttem, hogy a római katolikus közösségek vezetője ritkábban a plébános, gyakrabban a saját eszük után menő nyugdíjas, teológiai szempontból képzetlen, a hitről egy 9 éves gyermek szintjén gondolkodó hölgyek, akiknek a mindenkori plébánossal szemben "elvárásaik" vannak - vagyis ezekben a nénikék uralta közegben (ritkábban a szintén tudatlan, a világ szokásait etalonnak tartó, fiatal felnőttek uralta csoportokban) a római katolikus pap nem vezet, hanem csak szolgáltat.

2. Rájöttem arra is, hogy tökéletesen idegen tőlem a római katolikus gyakorlatra olyannyira jellemző felturbózott, a hit megélésének - vagy inkább harsány mutogatásának - érzelmileg túlfűtött, rendetlen ragaszkodásokkal teli gyakorlata. Kiráz a hideg a gitáros miséktől, elutasítja a lelkem a Hozsanna népieskedő ájtatosságát, nem tudok azonosulni a Mária alakja köré szervezett, emberi érzelmektől túlfűtött, mindemellett felszínes, képmutató érzelem-cunamikkal.

3. Ekkor adta Isten a kezembe Jálics Ferenc atya könyvét a szemlélődő lelkigyakorlatokról.

4. A könyv pedig elvezetett a Jézus-imához.

5. A Jézus-ima (dallama itt) az Egyház egyik legfontosabb imája a három legfontosabb imából. Ezek pedig: az Úr imája, a Mennyei Király, Vigasztaló... és a Jézus-ima. Ebből a háromból kettőt nekem senki nem tanított meg a két éves felkészülésem alatt.

Ha a római katolikus egyház meg szeretné érteni, hogy miért vannak olyan sokan, akik a szervezett hitoktatás és a szervezett hitélet helyett inkább a hitük "maguk módján" történő gyakorlását választják, akkor mindenek előtt azt kellene végigvenniük, hogy mik azok a Lélek vezetésével szembe menő, a római katolikus hívőkre hatalmi szóval ráerőltetett szemléletek és a keresztény ember lelkétől idegen gyakorlatok, amik ÖSZTÖNÖSEN távol tartják a hívő keresztények lelkét attól, hogy ezekben a szerveződésekben örömet és életet találjanak.

Mivel az indokaim nyomósak voltak, meglehetősen nagy türelemmel és több éves kitartással igyekeztem azonosulni a római katolikusok helyi képviselőinek a szokásaival, elvárásaival.

Végül feladtam.

Ha nem találtam volna rá az ortodox tanításokra, akkor most nem azon dolgoznék, hogy Isten engem is részesítsen abban a rendkívüli ajándékában, hogy tagja lehessek az Egyházának - hanem csak afféle elsodródott, a hitét a "maga módján" gyakorló lélekké váltam volna.

Megismétlem: senkit nem célom megbántani sem a hitében, sem a közössége iránt érzett ragaszkodásában. A kérdés felmerült, én csak megválaszoltam azzal, hogy a saját történetemet őszintén leírtam. Hátha segítek valakinek vele abban, hogy a saját hozzáállását tisztázza.

Kép: Youtube